Most nem a szobámban ébredtem. Egy
olyan sötét helyre hoztak, amiben még én sem láttam semmit. Az árnyaurát is
éreztem, mert még ennél a sötétnél is sötétebb volt. Fel akartam állni, de a
karom a padlóhoz volt láncolva. Megpróbáltam kitépni, de mind a padló, mind a
bilincs vámpírálló. Hirtelen felkapcsolódott a villany, majd Deborah közeledett
felénk. Odadobott egy kis vért, hogy ne haljak éhen.
- Nem foglak megölni, csak abban az esetben, ha a tervem nem válik be- mondta.
- Milyen terv?
- Ismered a történetem. A terv az, hogy itt tartalak, amíg vissza nem szerzem Castielt.
- De, hiszen te elhagytad, csúnyán átvágtad és miattad veszett össze Nathaniellel.
- De ha itt tartalak és kitörlöm a rólad szóló és a csúnyább emlékeket, akkor sikerülhet.
- Lélekidomár vagy?- kérdeztem egy kis félelemmel a hangomban. A lélekidomár az egyik legerősebb démonfa az alvilágban. Két legerősebb képesség az emléktörlő és véridomítás (amit vízidomárok is birtokolhatnak egyébként).
- Igen. Emléktörlő és véridomár is vagyok- mondta büszkén.
- Nem semmi. Jó családba születhettél. Mindenki cukkolt, vagy félt tőlem, de a magam hasznára kezdtem el gyakorolni, így rengeteg barátot szerezetem.
- Sok követőd van, de, csak azért mert tudják, hogy szinte bármit megtehetsz velük. Igazi barátaid sosem voltak és nem is lesznek.
- Miért neked olyan sok van? Senki sem keresett téged, simán végigbulizták az éjszakát és csak búcsúzáskor vették észre, hogy nem vagy ott!
- Hazudsz! Én is látom, amit te látsz, de én másképp. Igen, buliztak, addig amíg Castiel és Rosa el nem kezdett keresni. Mindenki felbolydult és már a keresőakciót kezdték el szervezni, viszont a látszatot is fenntartották. Átvágtak téged Deborah- haragos és mégis fölényes arccal néztem fel a dühöngő lányra.
- Nem tudhatod! Nem láthatod! Nem lehetsz te a félvér! A vámpír és az angyal gyermeke, aki az avatár erejét is birtokolja! Lehetetlen!
- Hat éves korom előttről nincsenek emlékeim, a szüleim meghaltak, eddig árvaházban éltem és miután lesznek barátaim, te rontod el az életem!- fakadtam ki.
- Nem tudtam, de nem sajnálom. Most elmegyünk!- ezzel leoldott és megpróbált leütni, de én gyorsabb voltam és köré vontam miden fémet, amit találtam, és levontam magamról a bilincset és kisétáltam. A város egyik eldugott részében találtam magam, de tudtam hol vagyok. Megnéztem mit csinálnak a többiek és úgy tűnik még 10-15 percig Castielnél szervezkednek. Nekem annyi pont elég. Odarohantam, majd a kertben egy kicsit rendbe szedtem magam és végül bekopogtam. Castiel nyitott ajtót.
- Rose, tényleg te vagy az?
- Igen.
Amint ezt kimondtam megölelt és megpörgetett a levegőben, majd bekísért. Mindenki egyszerre szaladt oda hozzám és megöleltek. Miközben Castiel hazakísért elmeséltem neki, hogy mi történt. Amikor hazaértünk, a kanapémon ülve Deborah várt ránk.
- Nem foglak megölni, csak abban az esetben, ha a tervem nem válik be- mondta.
- Milyen terv?
- Ismered a történetem. A terv az, hogy itt tartalak, amíg vissza nem szerzem Castielt.
- De, hiszen te elhagytad, csúnyán átvágtad és miattad veszett össze Nathaniellel.
- De ha itt tartalak és kitörlöm a rólad szóló és a csúnyább emlékeket, akkor sikerülhet.
- Lélekidomár vagy?- kérdeztem egy kis félelemmel a hangomban. A lélekidomár az egyik legerősebb démonfa az alvilágban. Két legerősebb képesség az emléktörlő és véridomítás (amit vízidomárok is birtokolhatnak egyébként).
- Igen. Emléktörlő és véridomár is vagyok- mondta büszkén.
- Nem semmi. Jó családba születhettél. Mindenki cukkolt, vagy félt tőlem, de a magam hasznára kezdtem el gyakorolni, így rengeteg barátot szerezetem.
- Sok követőd van, de, csak azért mert tudják, hogy szinte bármit megtehetsz velük. Igazi barátaid sosem voltak és nem is lesznek.
- Miért neked olyan sok van? Senki sem keresett téged, simán végigbulizták az éjszakát és csak búcsúzáskor vették észre, hogy nem vagy ott!
- Hazudsz! Én is látom, amit te látsz, de én másképp. Igen, buliztak, addig amíg Castiel és Rosa el nem kezdett keresni. Mindenki felbolydult és már a keresőakciót kezdték el szervezni, viszont a látszatot is fenntartották. Átvágtak téged Deborah- haragos és mégis fölényes arccal néztem fel a dühöngő lányra.
- Nem tudhatod! Nem láthatod! Nem lehetsz te a félvér! A vámpír és az angyal gyermeke, aki az avatár erejét is birtokolja! Lehetetlen!
- Hat éves korom előttről nincsenek emlékeim, a szüleim meghaltak, eddig árvaházban éltem és miután lesznek barátaim, te rontod el az életem!- fakadtam ki.
- Nem tudtam, de nem sajnálom. Most elmegyünk!- ezzel leoldott és megpróbált leütni, de én gyorsabb voltam és köré vontam miden fémet, amit találtam, és levontam magamról a bilincset és kisétáltam. A város egyik eldugott részében találtam magam, de tudtam hol vagyok. Megnéztem mit csinálnak a többiek és úgy tűnik még 10-15 percig Castielnél szervezkednek. Nekem annyi pont elég. Odarohantam, majd a kertben egy kicsit rendbe szedtem magam és végül bekopogtam. Castiel nyitott ajtót.
- Rose, tényleg te vagy az?
- Igen.
Amint ezt kimondtam megölelt és megpörgetett a levegőben, majd bekísért. Mindenki egyszerre szaladt oda hozzám és megöleltek. Miközben Castiel hazakísért elmeséltem neki, hogy mi történt. Amikor hazaértünk, a kanapémon ülve Deborah várt ránk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése