11.fejezet: A párbaj

- Szervusztok, turbékoló galambok. Rose. Ügyes volt az a kis fémes trükköd az előbb, de nem volt elég jó, hogy sokáig fogva tartson- mondta és nevetett.
- Deborah- mondta szinte köpve a nevet Castiel. Teste megfeszült, szinte ráugrott a lányra.
- Hagyd! Kérlek!- mondtam Castielnek.
- Rendben. Most utoljára.
- Köszönöm- mondtam, majd Deborah-ra néztem, aki megszólalt.
- Holnap reggel hatkor a strandon. Castielt is hozhatod, de úgy sem fog látni semmit.
- Legyen- ezzel otthagyott minket. Castiel csókkal búcsúzott, majd mielőtt elment, megígért, hogy reggel elém jön. Megetettem Liát, majd mivel már nem voltam éhes, megmosakodtam és lefeküdtem aludni. A holnap pillanatokon belül megérkezett. 5-kor keltem, felöltöztem, ettem, majd újult erővel Castiellel az oldalamon indultam a tengerpartra. Mire odaértünk Deborah már várt bennünket.
- Végre itt vagytok. Rose, kérlek, gyere ide. Amíg nem érünk át és nem fegyverkezünk fel mindketten, addig nem bántjuk egymást.
Odamentem és elfogadtam a felém nyújtott kezét. egy furcsa pár másodpercig tartó lebegésszerű érzés következett és egy teljesen üres mezőre (csatatérre) érkeztünk. Gyorsan felfegyverkeztünk és felöltöttünk egy minimális könnyített páncélzatot. Én először dobótőrrel, majd karddal harcoltam. Egyszer földre kerültem, de egy föld pajzsban újra összeszedtem magam. A végén földre került, de nem sikerült megölnöm. Egyszer eltűnt a szemem elől így elővettem a dobótőrt, ami eltalálta. Utána futottam, majd gyorsan leszúrtam. Ezek után eltűnt a harcmezővel együtt. Sok sebem volt, véreztem és éhes is voltam. Nem vagyok halhatatlan, mert félvér vagyok. Ezek a gondolatok futottak át az agyamon, majd hagytam, hogy körülöleljen a sötétség.

10. fejezet: Elrabolva

Most nem a szobámban ébredtem. Egy olyan sötét helyre hoztak, amiben még én sem láttam semmit. Az árnyaurát is éreztem, mert még ennél a sötétnél is sötétebb volt. Fel akartam állni, de a karom a padlóhoz volt láncolva. Megpróbáltam kitépni, de mind a padló, mind a bilincs vámpírálló. Hirtelen felkapcsolódott a villany, majd Deborah közeledett felénk. Odadobott egy kis vért, hogy ne haljak éhen.
- Nem foglak megölni, csak abban az esetben, ha a tervem nem válik be- mondta.
- Milyen terv?
- Ismered a történetem. A terv az, hogy itt tartalak, amíg vissza nem szerzem Castielt.
- De, hiszen te elhagytad, csúnyán átvágtad és miattad veszett össze Nathaniellel.
- De ha itt tartalak és kitörlöm a rólad szóló és a csúnyább emlékeket, akkor sikerülhet.
- Lélekidomár vagy?- kérdeztem egy kis félelemmel a hangomban. A lélekidomár az egyik legerősebb démonfa az alvilágban. Két legerősebb képesség az emléktörlő és véridomítás (amit vízidomárok is birtokolhatnak egyébként).
- Igen. Emléktörlő és véridomár is vagyok- mondta büszkén.
- Nem semmi. Jó családba születhettél. Mindenki cukkolt, vagy félt tőlem, de a magam hasznára kezdtem el gyakorolni, így rengeteg barátot szerezetem.
- Sok követőd van, de, csak azért mert tudják, hogy szinte bármit megtehetsz velük. Igazi barátaid sosem voltak és nem is lesznek.
- Miért neked olyan sok van? Senki sem keresett téged, simán végigbulizták az éjszakát és csak búcsúzáskor vették észre, hogy nem vagy ott!
- Hazudsz! Én is látom, amit te látsz, de én másképp. Igen, buliztak, addig amíg Castiel és Rosa el nem kezdett keresni. Mindenki felbolydult és már a keresőakciót kezdték el szervezni, viszont a látszatot is fenntartották. Átvágtak téged Deborah- haragos és mégis fölényes arccal néztem fel a dühöngő lányra.
- Nem tudhatod! Nem láthatod! Nem lehetsz te a félvér! A vámpír és az angyal gyermeke, aki az avatár erejét is birtokolja! Lehetetlen!
- Hat éves korom előttről nincsenek emlékeim, a szüleim meghaltak, eddig árvaházban éltem és miután lesznek barátaim, te rontod el az életem!- fakadtam ki.
- Nem tudtam, de nem sajnálom. Most elmegyünk!- ezzel leoldott és megpróbált leütni, de én gyorsabb voltam és köré vontam miden fémet, amit találtam, és levontam magamról a bilincset és kisétáltam. A város egyik eldugott részében találtam magam, de tudtam hol vagyok. Megnéztem mit csinálnak a többiek és úgy tűnik még 10-15 percig Castielnél szervezkednek. Nekem annyi pont elég. Odarohantam, majd a kertben egy kicsit rendbe szedtem magam és végül bekopogtam. Castiel nyitott ajtót.
- Rose, tényleg te vagy az?
- Igen.
Amint ezt kimondtam megölelt és megpörgetett a levegőben, majd bekísért. Mindenki egyszerre szaladt oda hozzám és megöleltek. Miközben Castiel hazakísért elmeséltem neki, hogy mi történt. Amikor hazaértünk, a kanapémon ülve Deborah várt ránk.

9. fejezet: A múlt árnyai

Nagyon nagyon nagyon bocsi az eltűnésemért, de most nyáron behozom a lemaradást!

*Castiel’s pow*

- Szóval, az egész még egy évvel ezelőtt kezdődött…
Visszaemlékezés:
,, Évnyitó volt. Annyira utáltam ezt a napot, de ezt még én sem lóghattam el. Az iskolában újra végigültünk egy dögunalmas ünnepséget, majd az osztályban bemutatták az új osztálytársunkat, Deborah Star-t. Nagyon szép, ám kissé kirívó öltözetű volt (akár most). Lélekidomár volt, így egy-két héten belül az ujjai köré csavart. Járni kezdtünk. Abban az időszakban még ingerlékenyebb és bunkóbb voltam. Lassan felfedezték a bandánkat, de Deborah azt hazudta a menedzsernek, hogy mi nem akarjuk itt hagyni az otthonunkat, úgyhogy nem tartunk vele Los Angelesbe karriert építeni. Másnap mielőtt eltűnt lesmárolta Nathanielt, hogy idegesítsen, mire én megvertem Nathanielt és két hét felfüggesztést kaptam. Mikor visszaértem a suliba, a szekrényemben egy üzenetet találtam a szekrényemben. Idézem: ,, Ég veled Castiel! Jó nagy balek voltál. Pusszancs és szakít veled: Deborah Star”
Ezek után lett Wing and skull-os pólóm, bőrdzsekim és vörös hajam…”
- Otthagyott összetörve és tönkretett egy barátságot.

* Rose’s pow*
Eléggé megrökönyödtem ezek hallatán, majd mikor sikerült megszólalnom:
- Talán ki kéne békülnöd Nathaniellel és akkor újra teljes lenne a banda.
- Igazad van. Megyek és beszélek vele- mondta és már itt sem volt.
Abban a pillanatban, ahogy itt hagyott, egy sötét alakot láttam meg a szemem sarkából, de mire megfordultam minden elsötétült…